Horkay
Barnabás két éve végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, azóta az életét
színpadokon, próbatermekben éli, és amint mondja, nehezen viseli, ha akad némi
szabad ideje. Barnával egy kávé mellett a Várj,
míg sötét lesz! balatonföldvári előadása kapcsán beszélgettünk.
(Fotó: Kultkikötő blog)
A
nevedet mint színész vagy koreográfus olvashatjuk legtöbbször a színlapokon,
mellette tanársegéd is vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Most éppen
melyik minőségedben alkotsz a legintenzívebb?
„Egy negyedikben, éppen egy táncelőadás
készül, Horváth Csaba a koreográfusa. Bartók Concerto, pár hét múlva fogjuk
bemutatni, de most éppen szünetelünk egy kicsit, azért tudtam eljönni a
Balatonra. Egyébként
mindegyik szerepben jól érzem magam, örülök, hogy sok
mindenre van lehetőségem.
Ha viszont választanom kellene: talán játszani
szeretek a legjobban.”
Két éve
interjúztunk utoljára, akkor végeztél az egyetemen, és kíváncsian vártad,
milyen kapuk nyílnak majd ki előtted. Mi történt az elmúlt két évben, erre
számítottál?
„Egyáltalán nem. Nagyon jó dolgok történnek
velem.
Rengeteg időt töltök Horváth Csabával, nem csak vele szemben a
színpadon, hanem mellette a nézőtéren is, az asszisztense voltam több
produkcióban. Az új fizikai színházas osztályban pedig tanársegédkedem.
Elmondhatatlanul sokat tanulok abból, ahogy másokkal bánik.
Abból, hogy
figyelem és jelen vagyok, együtt gondolkodhatunk, nagyon sokat lehet magamba
szívni. Az új osztályon látom, hogy ugyanazokkal a problémákkal küszködnek,
mint mi az első években. Az egy elég izgalmas dolog, hogy ott van velük Csaba,
a „nagymester”, aki tudja, mit és hogy szeretne, én pedig egy olyan kis kapocs
lehetek, akinek ez élményben nagyon közeli, szinte még számomra is friss a
felmerülő probléma. Viszont én már néhány állomással előttük járok ezen az
úton, sok tapasztalatomat megoszthatom velük.
Talán valamiféle kis útjelző tábla
lehetek Csaba mellett.”
(Fotó: Kultkikötő blog)
A Várj, míg sötét lesz! című
előadás próbafolyamata alatt nem mint útjelző tábla, hanem alkotó voltál jelen
egy nagyon vegyes csapatban. Sokan már hosszú évek óta a pályán vannak. Azonnal
elfogadtak mint fiatal koreográfust?
„Abszolút. Ott ültem Novák Eszter rendező
mellett, aki azzal, hogy meghívott egy közös munkára, bizalmat szavazott nekem,
amit a többiektől is megkaptam. Nagyon izgalmas próbafolyamat volt, számomra
teljesen új emberekkel. Megszerettem őket. Persze gyomorideggel kezdődött ez
is, „Úristen, én ilyet még nem is csináltam”, hogy lehet egyáltalán egy
kriminek nekikezdeni? Azt kellett elérni, hogy a közönség izguljon, fel kellett
építeni ezeknek a hatásoknak a rendszerét. Nagyon ritka színházban a krimi,
inkább filmes műfaj, ott jóval több az eszköz és lehetőség a „csalásra”.”
Azt
mondtad, ilyet még nem csináltál. Van még olyan „ilyen”, amit nem csináltál, de
szívesen dolgoznál vele a következő években?
„Nem tudom,
engem minden olyan érdekel,
amiben még nem volt részem szakmailag.
Nem tudok konkrét dolgot mondani,
nehéz kérdés.” (nevet)
(Fotó: Kultkikötő blog)
Ülünk
itt nyugisan a stégen, a szél is fújdogál kicsit, de azért a rezgéseidből még
érezni a nagyvárosi pörgést. Semmit tenni tudsz?
„Egyáltalán nem. Rettenetesen furcsa, hogy az
utóbbi három napban nem volt dolgom. Hozzászoktam a napi rutinhoz. Most pedig
itt a várva-várt pihenés, és hirtelen eszembe sem jutnak azok a megoldatlan
privát feladatok, amik egész évben csak gyűlnek a munka mellett. Egy-egy
délelőtt elvagyok a lustálkodással, de hamar elkezdem unni. Rászoktam a
pörgésre,
a szabadidőben bármilyen furcsa, de nincs gyakorlatom.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése